A lélek csendjén átnyíló képi világ

   

 

                   

Csendben az égre nézek, szívemen át a képet úgy látom,

Mintha az ég mesét írna a szemem elé nyíló kis kapunyi gondolaton.

 Csak a valósággá áttűnő képzelet könyvét kinyitom.

S a felhők alakjáról visszatekint megannyi érzésem, gondolatom,

Mintha így ők a felhők is olyanná válnának, mint sok kis fehér vetítő vászon.

 És ekkor egy mese szólna halk madárdalnyi csendes hangon

Bensőmből megeredve folyt

Mint kis folyó, ha keres biztos végső partot, s otthont.

A mese így szólt:

Az ég tarajos felleghegyein szálldos könnyedén egy táltos.

Ködport kavarva, fújtatva felreppen, majd hirtelen egy úszó felhő tutajról felrezzen,

Hosszú sörényén a suhogó szél, lobbanó erőben éledve a földön fűszálakat libbent.

S patái dörgő lábnyomával dobogva, bensőm egére hajtana.

Mint szívdobbanás csendesen hullámzana, szellős mozdulata.

 És olyan mintha, fujtatása lélegzettel, apró felhőket nyomna külső ég szelíd felhős lankáinak partjára.

 Majd télen lassan, almásderes fehér pöttyei álmos hópelyhekként hullanának a tájra.

 S nyugodt álomporként lebbenne a hó fúvása, mit kavarna a ló szélsebes patája.

Majd landolna, fodrosan ágaskodó fellegpamacsokra, mi sok hófödte bokorra hasonlítana.

 S ekkor a nap, fénylő mosolya szelíden fennakadt a felhőkön, 

Csodálattól ragyogva még ő a táltos paripa is elvarázsolva meghőkölt.

 Majd patáin az ég megdörrent, mélyről dobbanva,

Mint a szív lassú, búgó éneke szólt hangja.

S az eső cseppek fénylő magasztos könnye, megeredt.

És áldásként hullt a tájra, apró daloló csengőkként megcsörrenve.

 Ekkor feleszméltem, mikor figyelmem egy virág kelyhébe csöppent,

S megfürdött szívem, egy csöndesen, elrepülő angyali érzésben.

Ahogy így merengek, lemenő nap fényének csendes, gondolatába, egy fehér madár reppen,

És lassan az ég tengernyi látványába tejszerű köd merül,

Mint az ég és föld fehér takarója, szétterül,  

S a csend éneke mély álomként a jelenbe ül.

Éreztem, a béke érzése szívembe lassan, mint nap a ködön átderül.

És aggodalmas elmém, mély álomba szenderül,

Ekkor a sok gondolat is fejemben lecsendesül, s szívem békéje még jobban elmélyül.

.

Írta: Szakács Anna (Panni)