A kisfiút gyógyító erdő

Történt egyszer, hogy szomorúságában, a kisfiú elkószált egyszer egy erdő fele. Hogy mit látott benne? Mintha a nyugalom békés kuckó ajtaján lépett volna be akkor. A nagy fák védelmező karja sátort terített feje fölé. És egyszer meglátott valamit. Mint kis fáklya fénylett, az erdő sötét békés anyaméhében, egy sárga virágocska, ontotta egy kis résen át,  az ég fényére nyíló mosolyát. Majd mintha szív dobbanna, kis apró patadobogások hallatszottak, és egyszer csak megpillantotta az őzek, folyóként hullámzó szökellő alakját, ahogy sodródtak a rét fele. Úgy magával sodorta a kisfiút is a látványuk, hogy észre se vette, de lassan lépkedni kezdett a rét fele egy nyíló kis bokorkapun át. A kisfiú fejét bátorító atyai szelídséggel simogatta meg egy lehajló faág keze. Mintha égi áldást adott volna minden jót kívánva kis útjához.  Az őzek megint csak felbukkantak szeme előtt, de már messzebbről szökelltek, mintha láthatatlan kis hegycsúcsokat ugráltak volna át, vagy mint hullámzó madárraj szálltak egy lélekként szelíd fuvallatnyi könnyedséggel. Nézte őket a kisfiú csodálkozva, mintha könnyedségük átszállt volna lelkére is úgy, oldódott egyre kis szívén a nagy görcsös, homály lepte felleg. Ahogy az őzek szabad mozgását látta, elcsodálkozott, hogy lehetnek ilyen lények, amik szelídségükkel, utat mutathatnak az emberi szívnek is, nyomuk ott marad a lélekben, mint amilyen kis utat otthagynak maguk után a friss zöld rétben. Furcsamód a fűszálakon megpihenő szálldosó, fel le röppenő lepkékhez hasonlította, ekkor ezeket a nagy és fenséges állatokat. De ahogy lépett, egyet hogy még közelebbről megcsodálja őket, egy lélegzetként rezzentek szét a széllel. Úgy illantak el, ahogy jöttek, olyan hirtelen gyorsan és könnyedén. Lábuk súrolta a dallamosan ringatózó fűszálakat. hajlékony szelíd kecsessége az őzeknek, a fűszálakra emlékeztették mégis a kisfiút. És később az őzcsoport, mint az élet gondjai, vagy örömei nyomasztó vagy jó gondolatai, úgy suhantak el és tűntek fel újra meg újra. Csak a lépteik utat rajzoló nyomai maradtak ott, jelet hagyva, a füves virágos rét tengernyi végtelenjében.  Aztán a nap, fénylő fátyla is lassan megpihent halványodva az ágakon. Majd a csillagok, mint égi lámpások gyúltak ki, és nevettek, mint szikrázó harmatcseppek a rét csendjében. Visszapillantottak az emberekre és a lét,(rét) virágaira, mint csillag testvérekre. Mintha a virágok is földi csillagok lennének. Legalább is a kisfiú hirtelen így érezte. És az ében fekete éjben lassú altató hangzott az égen, és az emberi szívben. A nagy űr anyaméhként búgón ringatta álomba földi gyermekeit, mint az erdő mélye a kis sárga virágot, és a Hold, őrző álom vászontakarót lebbentett a lélek csendesen ringatózó tavára.

Szakács Anna (Panni)